Állatvilág

A legnagyobb ellenség - az ember!

Nem is a vadászok voltak az állatvilág elsőrendű ellenségei, hanem a természetet könyörtelenül a maga hasznára átalakító, egyre szaporodó ember, aki egyszerűen elvette az állatok lakóterületeit, kiszorította őket erdeikből, vizeikből, mocsaraikból. Az erdőket kiirtotta, a folyókat szabályozta, a mocsarakat lecsapolta.

A középkortól ez ideig 72 emlősfajt és 139 madárfajt pusztított már ki az ember, és legalább négyszáz állatfaj került a kiirtás veszélyének szélére. Igazságtalanok lennénk, hogyha a különböző "vadászok" szerepéről nem szólnánk, akik egy-egy állatfaj pusztulásában szerepet játszottak. Kiken is kezdjük?

A mammut kipusztulását bizonyosan nem lehet az ősember vadászok számlájára írni, de legújabban felmerült szaktudósok körében az a vélemény, hogy a vermeket ásó ősember nem kis mértékben irtotta a mammutokat, és segítette elő kipusztulásukat. A közelmúltban találtak olyan ősemberkunyhót, amely mammutcsontokból épült.

Nem sokban különbözik ez a fajta építkezés egyes afrikai néger falvak palánkjaitól, amelyeket a földbe egymás mellé állított elefántagyarakból készítettek.

Akármennyit is pusztítottak az ősemberek a mammutból - vagy a négerek az elefántból -, az állatfaj veszteségei nem lhettek katasztrófálisak. Viszont bizonyos, hogy hova, illetve maori vadászok pusztították ki legfeljebb néhány száz esztendeje Madagaszkár óriás struccait, illetve Új-Zéland moáit.

1734-1743 között sorozatos északi expedíciók állatokban igen gazdag új szigeteket fedeztek fel, s valóságos flották indultak az új területekre - zsákmányolni. Egy ilyen expedícióban vett részt az orosz szolgálatban álló német természettudós, Georg Wilhelm Steller, aki 1741-ben egy új tengeri állatot fedezett fel, amely hihetetlen nagy tömegekben élt a tengerpartokon. Ez a kéregbőrű dugongnak vagy Steller tengeri tehenének nevezett, tízméteresre is megnövő, ormótlan, nehézkes állat könnyű zsákmánynak bizonyult - a tengerpartokon élt csapatokban, makacsul regaszkodott társaihoz. Agyonütött nőstény mellől a hím két napig se menekült el. Miért vadásztak rá? Helyesebben miért mészárolták le egész csapataikat? A húsa nemcsak ízletes, hanem az akkoriban hírhedt skorbutnak is gyógyszere volt. Szerencsétlenségére a tengeri tehén jóindulatú, szelíd állat is volt, s így hamar végeztek vele. 1768-ban már az utolsó példányt ejtették el.

Hogyan kerülték ki a medvefókák, az oroszlánfókák, az elefántfókák, a rozmárok ezt a sorsot? Elsősorban az állatok szaporasága és talán az mentette meg őket, hogy nagyszabású tengeri vándorutakat tesznek meg, s fókákat nem vadásznak vízen.

A rozmárok agyaruknak köszönhetik üldöztetésüket, a fókákat prémjükért gyilkolja az ember. Igen, gyilkolja. Mert a "fókavadászat" így történik: a parton levő fókákat a vadászok lármázva, csapkodva elvágják a tengertől. A fiatal hímeket hajtják maguk előtt - ha öreg állat vagy nöstény kerül a csapatba, azokat visszariasztják a tenger felé, és lassan, pihenőket tartva - hogy a megizzadt bőr tönkre ne menjen! - a vágóhídig terelik az állatoka. Ott hagyják, hogy a fókalegények kifújják magukat - rossz gyalogló a fóka -, s vagy félórás pihenő után vasvégű bunkókkal felfegyverzett "vadászok" esnek neki az állatoknak, és agyonverik őket. Mennyi állatot ölnek meg? A múlt század második felében évente száz-kétszázezer fókát bunkóztak le, de például 1803-ban az egyik Aleut-szigeten hétszázezer fókabőrt - szilszkint - égettek el, vagy dobtak a tengerbe, mert nem volt elég ember és nyersanyag a feldolgozásukhoz. Meg a piacra dobott nagy mennyiség a bőrök árát is lenyomta volna.

A fókákat, rozmárokat a ma már érvényben lévő nemzetközi fókavédelem egyezmény talán még meg tudja menteni a kihalástól, ámbár egyik-másik fajt már nagyon-nagyon megtizedelték.

A fóka elsősorban a divat áldozata volt. A fókabőr, a szilszkin keresett, drága prém. A prémre fizetett rá a coboly is. Ez a nyesthez hasonló állat valamikor jóformán egész Oroszország északi felén elterjedt, sőt gyakor volt. Amikor a XVI. században csodálatos finom, selymes prémje miatt a coboly árfolyama felszökött, a cári kormány a szibériai vadásztörzsektől cobolygereznákba követelte az adót. No, akadt dolguk a vadászoknak! Irkutszk volt a cobolypiac központja, s Irkutszk jelezte a  kimeríthetetlennek látszó cobolybőség apadását is. A növekvő ritkaság csak felhajtotta az árakat, és ezzel együtt fokozta a coboly kíméletlen vadászatát. A század elejére annyira megritkult a cobolyállomány, hogy kipusztulásától kellett tartani.

 

A cobolyprém egyik legnemesebb prémünk, de a szegény ausztráliai koala prémje nem különösen értékes. Mire azonban ez kiderült, a jámbor, lusta "teddybereket" milliószámra mészárolták le, úgyhogy ez is majdnem áldozatul esett a divatnak.

Madarakat sem kímélt az ember, ha a nők tollakkal akarták ékesíteni magukat. A kócsag, a paradicsommadár, a strucc vagy az albatrosz tolla éppoly sok száz- meg százezer állat életébe került, mint a kolibri kalapdísz, amelyből már az egész madár kellett a divathölgyeknek. De amikor a század elején leáldozott a divat, Németországban tizenhat kolibrit "dobtak" a vevő után - tíz pfennigért.

Szőrme, tolldísz, hús, tojás -  mindez bőven elég ok az embernek, hogy egy-egy állatfajra vesse magát. Hát még hogyha olyan állat került terítékre, amely óriási mennyiségben szolgáltat hasznos anyagot!

Hollandia nagy gazdasági fellendülése idején, 1650 és 1750 között nagy szerepet játszott a bálnák vadászatából származó óriási bevétel. Izland és Grönland környéke akkor valósággal aranybány volt, s a hollandok ez idő tájt 14 ezer bálna-vadászhajót küldtek az északi vizekre, s legalább 57 ezer bálnát ejtettek el. Persze a norvég, az angol és a német bálnavadászok is kivették részüket a zsákmányolásból, és a grönlandi meg az északi-foki bálna a XVIII. század végére már annyira megritkult, hogy nem volt kifizetődő a bálnavadászhajók felszerelése. Az elejtett bálnáknak kezdetben csak a szalonnáját használták fel, olajat sütöttek belőle. A húst, a csontokat visszaszórták a tengerbe. Az 1800-as évek elején az amerikaiak vetették rá magukat a bálnavadászatra, de elsősorban a Csendes-óceán déli részében zsákmányoltak. Nem is bálnák, hanem ámbráscetek voltak az amerikai  bálnavadászok áldozatai. Vagy negyven esztendeig virágzott az amerikai "bálnaipar", a bálnafaggyú és - olaj akkoriban a legfontosabb világítóanyag volt. A század közepe felé megint csak felbukkantak a grönlandi bálnák az Északi-Jeges-tengerben - újra fellendült az ipar: csak New Bedford amarikai kikötőből 329 bálnavadászhajó kelt útra kereken tízezer főnyi személyzettel, egyetlen évben, 1857-ben. A harmadik bálnaipari konjunktúra a 20. század elején kezdődött, s a vadászat színhelye az Antarktisz környéke lett. A bálnavadászhajók zöme itt dolgozott, és itt dolgozik ma is. Itt 1904-1935 között - közben feltalálták a cetágyút, a robbanószigonyt és az elektromos fogószerkezeteket - összesen 364 ezer bálnát és cetet ejtettek el. A norvégok és angolok a vezető cetvadászok. Japán és a volt Szovjetúnió csak legújabban helyeztek üzembe cetvadászhajókat és feldolgozó üzemeket. Bizonyos nemzetközi cetvédelmi egyezmények is létrejöttek újabban - de ilyen arányú pusztítás mellett nem egy bálna- és cetfaj fennmaradása vált bizonytalanná.

Valahogy még meg lehet magyarázni ezt a fajta pusztítást: haszonnal járt az állatok gyilkolása. Azt is meg lehet érteni, hogy a veszedelmes ragadozók ellen valóságos irtó hadjáratot kezdett az ember, s a farkastól kezdve a nagymacskafajokig pusztította őket, ahol érte. De nem egy esetben a gyilkolás valósággal öncélú lett: ilyen vad gyilkolásnak estek áladozatul az amerikai bölények. A milliós csordákból lőtték ki Buffalo Bill és társai a transzkontinentális Pacific Railway építőmunkásai számára a húst,  de a bölényvadászat hamarosan véres sporttá lett, s volt olyan híres "sportsman" - Jack Brydgesnek hívták -, aki hat hét alatt 1142 bölényt lőtt le. A fej meg a bőr volt az eladható vadásztrófea, a nyelv a csemege, a hús túl olcsó volt, nem érte meg a sózást, füstölést, szállítást, az legtöbbször ott rohadt a prérin. A hatvanas években kezdődött a vasútépítés - és a bölényirtás -, 1869-ben nyílt meg a vonal, de nem telt bele húsz esztendő, s a milliós bölénygulyákból néhány ezer állat maradt csak életben. 1883-ban a véres kezű sportsmanek már nem találtak érdemleges zsákmányt, befejezték dicstelen munkájukat.

Beszélhetünk még a vadban mérhetetlenül gazdag afrikai szavannákról, az egyre fogyó kengurukról, s kiirtott vadlóról - de nem a felsorolás a célunk, csak azt akartuk érzékeltetni, hogy valóban az ember volt az állatok legfélelmesebb ellensége. Reméljük - s az ember érdekében reméljük -, hogy csak VOLT!!!!!

 

vissza a címoldalra







allatszeretok.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!